AZ ÉLET TRANSZCENDENCIÁJA

Szántó Imre

Romhányi Orvostalálkozó Szár. 2016

Heim Pál Gyermekkórház Madarász utcai részlege.

 Kél ,burjánzik a lét: Szétágaz, gócba verődik

                                                    éled a rest anyag és kezd már eszmélni az élő.

                                                                 Megjelenik Krisztus. Rejtelmes teste felépül.

                                                                 S megtér mind a világ a sugárzó Omega pontba.

                                                                                                                                Szedő Dénes

A „transzcendencia” latin szó, ám ifjúságom nevezetes szótárában, a „Burjánban” ilyen szócikket nem találtam (Burián János – Édes Jenő: Latin – Magyar Szótár. Franklin Budapest 1941.) Magam transzcendencián  olyan aktust értek, melyben  valami, vagy valaki egy magasabb létformába emelkedik. Kosztolányi érzékletesen jeleníti meg a transzcendenciát  egyik versében:

                                                Csak bot és vászon,

                                                De nem bot és vászon,

                                                Hanem zászló.

 Az értelmetlen, jelentés nélküli anyag túllép önmagán és eszmévé nemesül.  Számomra ez a transzcendencia.

 Az élet önmagában transzcendens jelenség. Jól látta ezt C.W.F. Hegel (1770-1831.), aki szerint   létünk  egy szellemmel átitatott, magasabb létforma felé irányul.

 Az élő és élettelen között kozmikus értelemben az a különbség, hogy amíg a holt anyagi világ sorsa a leépülés, addig az élet: fejlődés és  tökéletesedés.

 Murphy bölcs törvénye szerint, ami elromolhat az el is romlik. Nos, az anyag  elromolhat és maradéktalanul el is romlik. A tudósok nevet is adtak ennek a jelenségnek. Úgy hívják: Entrópia.

Ismerjük az Entrópia törvényét, a Hőhalált. A holt Univerzumban  minden energiát emésztő folyamat növeli a molekulák rendezetlen mozgását, azaz a hőmennyiséget. Az élettelen világ úgy épül fel, hogy benne  a rendezetlenség növekszik a rend ellenében. Az Univerzum energia készlete végül egészében hővé alakul. A hő a molekulák rendezetlen mozgása. Végül minden rendezett mozgás megszűnik, marad a teljes rendezetlenség.

 Az Univerzum ezek szerint úgy viselkedik, mint egy felhúzott óra, amely végül is lejár. Ezt a víziót nem fantázia szülte, hanem a termodinamika második főtétele. Ez a törvény  egyben azt is magában foglalja, hogy az Idő véges, egyszer majd megszűnik.

 Csak, ha mindezt végiggondoljuk, akkor ámulunk el igazán az Élet csodáján. Ha van reménység és kiút a Mindenség tragikus determinációjából, akkor  ezt a kiutat éppen az Élet  ígéri nekünk.

Ami magát a fizikai helyzetet illeti, ezt   P. Teilhard de Chardin (1881-1955) a következőképpen foglalja szavakba: „Energetikai szempontból végül is minden úgy történik, mintha a Mindenség nem csak egy tengely mentén mozogna, hanem két összehangolt tengely mentén: az egyik (Entrópia) a mind nagyobb valószínűségé, a másik (Élet) a mind nagyobb komplexitásé” (7.).

 Természetes, hogy ezt a zavarba ejtő kettősséget nem könnyű racionálisan feldolgozni. Sokáig meg kellett elégednünk azzal az okoskodással, hogy az életet egy titokzatos erő tartja fenn a pusztulás általános fenyegetettségével szemben. Ezt az erőt egyszerűen vis vitalis-nak, életerőnek neveztük. Csak hát ezzel az volt a bökkenő, hogy róla a nevén kívül semmit sem lehetett tudni.

 A huszadik század közepén aztán egy osztrák biológus, Ludwig von Bertalanffy feltalálta a Kolumbusz tojását. Arra hívta fel a figyelmet, hogy a termodinamika idézett törvénye csak zárt rendszerekre érvényes. Az élet viszont nyílt rendszerként viselkedik (2.). Természetes tehát, hogy az élő rendszereket nem érinti az általános destrukció kényszere, az Entrópia. Ennyiben persze igaza is volt Bertalanffynak. A vitalista spekulációk hamvukba holtak.

Csak hát azért ettől még az Élet iránti bámulatunk  jottányit sem halványulhat. A nyílt rendszerek úgy működnek, hogy a külvilágból folyamatosan anyagokat vesznek fel, oda anyagokat adnak le. És ebben a meg nem szűnő anyagáramlásban képesek megőrizni belső struktúrájukat,  megvédeni önazonosságukat.

Talán Claude Bernard (1813-1878.) volt az első, aki már a tizenkilencedik században megfogalmazta  az élet alapfeltételét. Híres szavai így hangzanak: „Szabad és független életünk alapja belső miliőnk állandósága” („La fixité du milieu interieure est la condition de la vie libre et independante.”) (1.)

Addig él egy sejt, amíg képes függetleníteni magát környezetének agresszív behatásaitól. Szeretném röviden érinteni azokat a megoldásokat, amelyekkel egy élő rendszer  képes függetleníteni magát élettelen környezetétől.

Három tényezőt emelnék ki. Az önfenntartó munkát, az energetikai egyensúlyt és a „mini-tengert”.  Ha e három tényezőből akár csak egy is sérül, az élő állapot teljes összeomlása fenyeget.

Ami az önfenntartó munkát illeti, a sejt folyamatosan megdolgozik azért, hogy önmagát megkülönböztesse élettelen környezetétől. Minden sejt munkát végez, specifikus feladatának  megfelelően. A mirigysejt elválaszt, az izomsejt összehúzódik stb. Ám ha egy izomsejt nyugalomban van, akkor is fogyaszt oxigént. Ez azt jelenti, hogy a sejt „nyugalomban is dolgozik”, ezzel a munkával (maintenance work)   tartja fenn önmaga számára az élő állapotot. Példa erre  az ionkoncentráció különbsége a sejten belül és azon kívül. A sejt halálakor ez a grádiens kiegyenlítődik (Az önfenntartó sejtmunka illusztrálására talán ez az egyetemi tanulmányaimból rám maradt modell is elegendő. Magam is meglepődtem azon,  - ami persze legkevésbé sem meglepő – hogy a valóságban lejátszódó folyamatok mennyivel bonyolultabbak. Az élő rendszerek komplexitását belátható időn belül az emberi értelem  aligha képes teljességében áttekinteni. E témakör részleteit tekintve utalok Kellermayer profeszor legfrissebb monográfiájára (5.).

És most lássuk az energetikai viszonyokat. A földi élet energiaforrása a Nap, - ezt már a szerencsétlen sorsú Ehnaton fáraó (Kr.e. 1353-1336.) is megsejtette. Az életfolyamatokhoz szükséges energiát e földön  a Napból érkező fotonok szolgáltatják. Az már egy újabb bravúr, ahogyan a fotonok energiája soklépcsős, transzformációs folyamatok útján az élő sejt számára fogyaszthatóvá válik. A részletekre ezúttal nincsen szükségünk.  csak e jelenség emberfeletti bonyolultságának az érzékeltetésére vetítenék egy folyamat-ábrát.

Minden sejtünkben fellelhető egy elektromos erőmű (a neve: mitokondrium), amelyben a messziről jött napenergia makroerg, azaz nagy energiatartalmú kémiai kötésekbe épül be (ATP). Bármilyen munkát végezzen a sejt, a szükséges energiát e makroerg vegyületek felhasználásából nyeri. Ha az aktuális munkavégzés energiaigényét a sejt képtelen megtermelni, energetikai csődhelyzet következik be, amely a sejt halálához vezethet. Bizonyos határokon belül szervezetünk képes alkalmazkodni a megnövekedett energia igényekhez (lépösszehúzódás, perctérfogat emelkedés stb.) Az élő rendszer e tekintetben hasonlatos a mesebeli Münchhausen báróhoz, aki magát hajánál fogva húzta ki a kátyúból. Nehéz olyan kályhát elképzelni, amely nem csak hőt termel de önmaga elő is állítja az égéshez szükséges fűtőanyagot. A sejt saját energetikai rendszerét magam ilyen kályhának képzelem el.

A további részletektől eltekintve, itt csupán az oxigén szerepét szeretném még kiemelni. Nagy hatásfokú energiatermelés a sejtben csak oxigén jelenlétében lehetséges. E mellett azért anaerob (oxigén nélküli) ATP szintézis  is folyik a sejtben. Ennek a hatásfoka azonban olyan csekély, hogy csak a klinikai halál 4 percére képes oxigénnel ellátni az agyszövetet. További oxigénapport hiányában 4 perc után eltűnik az agyból az ATP és megindul az agyszövet leépülése.

Az Első Világháború befejeztével felkértek egy világhírú sebészt, hogy foglalja össze ennek a példátlan vérontásnak a szakmai tanulságait. Ő a tapasztalatait végül is egy (zseniális) mondatban foglalta össze: The pink patient can not die. A rózsaszín páciens nem hal meg (G.W Crile 1927.). Milyen egyszerűnek tűnik ezek után választott szakmámnak, az intenzív terápiának a  perspektívája. Az emberi élet védelmében  nem kell mást tennünk, mint hogy a redukált hemoglobintól kékülő páciensünk színét újra rózsaszínűvé varázsoljuk.

És végül a harmadik fontos tényező, amely stabil feltételeket teremt az élet működéséhez, az extracelluláris folyadék. Mint a középkori várakat körülvevő vizesárok, úgy védi sejtjeink belső stabilitását az extracelluláris folyadéktér. Úgy gondolom, hogy az őstenger, amelyben az élet kicsírázott, hatalmas tömegénél fogva biztosította  a stabil környezetet az élő partikulumok számára. Ezt a stabilitást van hivatva fenntartani (immár bonyolult élettani folyamatok segítségével) a sejtjeinket körülvevő „mini-tenger”, a sejtközti folyadék. Ezért engedhetem meg magamnak, hogy az  őstengert (vagy „ős-levest”) a jelenlegi extracelluláris tér archetípusának tekintsem.

A sejtjeinket körülölelő „mini-tenger”-nek, azaz az extracelluláris folyadéknak,  összehasonlíthatatlanul csekélyebb a volumene, (testsúlyunk durván 15 százaléka). Így hát tömegénél fogva nem veheti föl a versenyt az őslevessel. Működnek viszont bennünk olyan  autoregulációs mechanizmusok, amelyek a sejtközti folyadék homeosztázisát aktív munkával fenntartják (gondoljunk csak a cukoranyagcsere összetett regulációjára).

Összegezve az elmondottakat, végül  is azt emelném ki, hogy az Élet jelensége  nyílt rendszerként értelmezhető. Az élő rendszerek Claude Bernard-i függetlenségét – tehát az életfolyamatok zavartalanságát - erőteljes élettani mechanizmusok biztosítják, melyek közül hármat tárgyaltam. Éspedig: a sejt önfenntartó munkáját, az energetikai egyensúlyt és a sejtközti folyadékot.

Ezek a mechanizmusok talán azt sugallják, hogy transzcendens magyarázatra nincs szükség, az élet lényege immanens módon megragadható. Én azt hiszem, hogy ez csak látszat. Valószínű, hogy az Élet, mint jelenség az Univerzum legbonyolultabb  konstrukciója, amely szellemi közreműködés nélkül aligha tételezhető. Hiszen e nélkül a feltételezés nélkül nem adódna más lehetőség az élet jelenségének a magyarázatára, mint a véletlen játéka (ahogyan ezt J. Monod  - 1910-1976. -  nevezetes tanulmánya (6.) sugallja). Freund Tamás, világhírű agykutatónk erre azt mondaná, hogy az élet kialakulása csupán véletlen lépéseken  keresztül  annyira abszurd, hogy feltételezéséhez erősebb hitre volna szükség, mint egy teremtő szellem tételezéséhez (3.).                                                                                                                                   

És akkor még szót sem ejtettünk az ember megjelenéséről e földön, ami  az Élet evolúciójában határtalan távlatokat nyitott. Az Ember fellépése e földön megkérdőjelezi az Entrópiát. Az Idő végtelenné tágul. Megnyílnak az Örökkévalóság kapui.

J-P. Sartre  (1905-1960.) egyenesen két részre osztja a világot: az emberre és az összes többi létezőre. Azt mondja, hogy az ember nélküli  világ statikus, önmagában való (en-soi). A fa sohasem fogja túllépni növényi létét, - ezt már én teszem hozzá. A ló nem törekszik felül emelkedni ló-létén. Sartre azt mondja, hogy egyedül az ember él önmagáért (pour- soi). Az ember ugyanis egy tervvel rendelkezik. Mégpedig azzal, hogy túllépjen önmagán, önmaga fölé emelkedjék (4.) (A mi Széchenyink ezt úgy fejezte ki, hogy: „Magasbra tör az ember”,)                                                                                                                                                                                                                                                                                   

Hegel az Élet útját a Világszellem fejlődésébe ágyazza. A fejlődés első fázisa – szóhasználatában a Tézis, : Az Isten gondolatai a világ teremtése előtt. Az Antitézis: az anyagi világ megteremtése. Hegel szavaival: „a szellem másléte”. Ebben a nevezetes Hegel-i megfogalmazásban bennfoglaltatik a szellem principátusa az anyag felett. Azt írja, hogy ”Az anyag önmaga máslétébe fordult szellem”, Az anyag tehát szellemi eredetű – ez már transzcendencia.

A Hegel-i szellemfejlődés csúcsa: a Szintézis. A szintézisben a Szellem „magához emeli az anyagot”. Az  anyagi világ ilyen módon egészében „szellemiesül”. A Szintézis megjelenítésére Hegel az Aufhebung szót használja. Ezzel jelzi a szintézis lényegét: a „megszüntetve megőrzést” Azaz az anyag önálló léte megszűnik ugyan, de a szellemben megőrizve, azzal azonosul.

A jezsuita Teilhard de Chardin erőteljesebben  fogalmaz. Nevezetes „Hitvallásában” így ír:  „Hiszem, hogy a világegyetem fejlődés, - Hiszem, hogy a fejlődés a szellem felé tart”(10.).

Teilhard a fejlődés csúcspontját az „Egyetemes Krisztusban” jelöli meg. Ez az a nevezetes Ómega pont, amely felé Teilhard szerint a Mindenség halad. Az emberi élet végső célja a „Chrisztogenezis”, amely folytonos közeledés az Ómega pont felé.(8.)

A jezsuita teológusnak, Nemeshegyi Péternek  végül is sikerült egyetlen mondatban (brilliás módon) összefoglalnia életünk transzcendenciáját. „Vissza a gyökerekhez” című művében ez olvasható:   „A transzcendens Isten immanenssé teszi magát, hogy bevonhasson minket a Szentháromság szeretetközösségébe”(9). Ime: a Hegel-i triász így jelenik meg a keresztény hit eszmerendszerébe építve. Ezek után nekem már egy szavam sem marad.

Tisztelt Hallgatóság!

Előadásomban megkíséreltem az élet transzcendenciáját saját gondolataimmal megközelíteni. Ez a kérdés számunkra, egészségügyben dolgozók számára különleges megvilágítást nyer. Hiszen mi mindannyian az emberi élet szolgálatára és védelmére esküdtünk fel. Gyönyörű, bár nem egyszer gyötrelmes és áldozatos munkánk erkölcsi alapja az emberi méltóság  tisztelete. Az ember méltósága pedig szerintem az emberi élet transzcendenciájából fakad.

Megkérdezték egyszer Teréz anyát, hogy hogyan tud közeledni azokhoz a beteg és visszataszító emberroncsokhoz, akiket mosdat és ápol. „Mert minden megnyomorodott ember arcában Krisztust keresem” – válaszolta Teréz anya.

 Előadásomat egy verssel kezdtem, Most befejezésképpen is egy versből idéznék, amely az ember transzcendens méltóságáról szól.

 Egy kortárs magyar költő, Bálint Géza, aki inkognitóban orvosprofesszorként jár közöttünk, írja egy versében:

                              Az ember mindenütt pótolható,

                             mint a csapágyban a golyó,

                             malomkerékben a kövek,

                             a sátrakat rögzítő cövek,

                             mindenkor, minden alakban.

                            Csak a mindenségben, ott pótolhatatlan.

IRODALOM

1, Bernard Cl.: Leçon au Colleçge de France. 1857. 12. 9-16.

2, Bertalanffy L.: Az általános rendszerelmélet problémái. In: Kindler J, Kiss I: Rendszerelmélet. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Bp. 1969. p.: 25-38.

3, Freund T.: Ujságinterju. Magyar Nemzet 2014. okt. 16.

4, Grondl J., Regős G. :A filozófia története. Jegyzet. Kossuth Bp. 1970.

5, Kellermayer M.: Az élő sejt csodája. Kairosz Bp. 2014.

6, Monod J.: Le Hasard et la Nécessité. Paris 1970.

7, Teilhard de Chardin P.: La réflexion de l’énergie. In: Márkus Gy.,  Tordai Z.: Irányzatok a mai polgári filozófiában. Gondolat Bp. 1972. p.:233.

8, Teilhard de Chardin. Út az Ómega felé. Szent István Társulat Bp.

9, Nemeshegyi P.: Vissza a gyökerekhez

10, Szabó F.: Prohászka és Teilhard. In: Két végtelen között. Távlatok Bp.1999. p.: 225. 

Budapest 2016. február 29.

A blog további írásainak összefoglalását lásd::" Paradigmaváltás a fizikában: téridő görbülete kontra kvantumelv"