Fizikai világunk megismeréséhez képzeletünk útján indulunk el, ehhez modelleket alkotunk. A fizika a modelleket matematikai formába önti. A kölcsönhatásokat két alapvető modellel írjuk le, az egyiket nevezzük az anyag hullámtermészetének, a másikat részecskéknek. Ez a kettősség valójában nem is az anyagot jellemzi, hanem gondolkodásunk kétféle irányát. Amíg a kölcsönhatás nem jött létre, csak térképet készítünk, feltárjuk a lehetőségeket, hogy hol és mi következhet be. Megfigyeléseink alapvető eszköze a fény, amelynek útját jól követhetjük a hullámmodell alapján. A matematika eszközével írjuk le a hullámok egymást kioltó, vagy erősítő hatását, ezt nevezzük szuperpozíciós elvnek. Ezáltal fogalmazzuk meg, hogy a térben, a határtalan térben, merre veszi útját a fény, alkotjuk meg például a fénytörés törvényét is. Ez a modell előre gondolkozik, a jelenből irányul a jövő felé.

A másik modell pontokban gondolkodik, mert már a megvalósult eseményre koncentrál, azt vizsgálja, hogy hol és mikor következett be valamilyen esemény, valamilyen változás. Ez a modell már a jelenből lép vissza a múltba, hogy így értse meg azt, ami már bekövetkezett. A részecske, illetve korpuszkuláris kép abból indul ki, ha az esemény valahol a tér egy pontjában valósult meg, akkor már korábban is pontszerű lehetett. Ez a modell eljut a legrövidebb út elvéhez, ami az optikában visszaigazolja a fénytörés szabályait. Matematikailag ez szélsőérték keresést jelent, a sokféle lehetséges útból meg kell találni, hogy melyik a legrövidebb.

A kétféle modell összekapcsolódik, ezt fogalmazta meg Huygens, amikor minden egyes pontot egy új gömbhullám kiindulópontjaként fogott fel. A kétféle modell ugyanis ekvivalens, csak gondolkodásunkban válik ketté. Az elektromágnesesség modern elmélete, a kvantumelektrodinamika is a két modell ekvivalenciájára épül, amikor kvantált hullámokból építi fel a kölcsönhatást, hasonló struktúrát adva a kölcsönhatás alanyainak, az elektronoknak és közvetítőinek, a fotonoknak.

Mit hasznosít ebből a gravitáció kepleron elmélete? A kepleron közvetíti két tömeg között a kölcsönhatást, ennyiben szerepe hasonló a fotonhoz, de mások az eszközei. A foton energiája, lendülete és perdülete által látja el közvetítői szerepét, mindezzel a kepleron nem rendelkezik, van viszont egy másik eszköze, képes átalakítani a tér szerkezetét. A kepleron tehát nem az anyagra hat, hanem a térre. Az anyag kvantumos, a tér folytonos, ezért a tér szerkezet átalakító aktorai, a kepleronok is folytonosak lesznek, nem bonthatók fel elemi kvantumokra. A gravitáció ezért nem hajlandó bebújni az elméleti fizika kvantumzsákjába.

A kepleron a „láthatatlan parancsnok”, mert a fény a parancsait követi, amikor a görbült térben haladva megkerüli a Napot, és a mögötte álló csillagokból indulva feltűnik napfogyatkozáskor az égen. A kepleron – eltérően a fotontól – nem hoz létre közvetlen átalakulást a kölcsönhatás során, viszont a testek mozgásán keresztül tudomást szerzünk szerepéről, amire alapozva képzeletünk felépíti a görbült teret. A tér nem látható, de a benne mozgó testek pályája már igen, éppen a fotonoknak köszönhetően. A fotonok tehát a hírvivők, melyek információt szolgáltatnak „parancsnokukról”, a kepleronokról. Hogyan jelentkezik a két alapvető modell a kepleron képben? A tömeg gömbforgásokat bocsát ki, ami a hullámok analógiája, de messze távozva a kibocsátási helytől a kepleronok szerepét már lokalizált részecskeként képzelhetjük el. A testek mozgását a legrövidebb út elve úgy határozza meg, hogy a nagyobb görbület felé haladnak, mert ott a találják meg a rövidebb utat a tér kontrakciója miatt, és az így létrejövő gyorsulást lehet a gravitációs erő hatásaként leírni. Mivel a kepleronok közvetlenül nem okoznak látható változást, a két gondolkodási modell jobban összefonódik, és képzeletünknek mélyebbre kell hatolni, hogy olyan modellhez jussunk, mint amit sikerült felépíteni a fotonok által.