Az írás második részében ismertetem a ma széles körben elfogadott ősrobbanás elmélet alapjait és kiegészítem a részecskék fénysebességű mozgásából fakadó következményekkel. Az ősrobbanás tükrözi a modern ember gondolkodásmódját, amely a tudományokra alapozott hitre épül. Az ókori kozmológiát a fantázia szabad szárnyalása jellemzi, míg napjainkét a különböző tudományok eredményeinek összevetése. Megjelenik benne az általános relativitáselmélet koncepciója a gravitációról, a részecske fizika törvényei, a kvantumelméletek összefonódása és a termodinamika is. Az elméleti megfontolásokat pedig a csillagászati megfigyelések támasztják alá. Jelentős sikereket mutathat fel az ősrobbanás elmélete, de legalább ennyi kérdésre nem tud válaszolni. Ez utóbbira néhány esetben a fénysebességű forgások koncepciója adhat útmutatást. A legfőbb megválaszolatlan kérdés azonban fennmarad: hogyan lehet átlépni a lét és a nem-lét határát, vagy más fogalmazásban miért következett be egyáltalán az ősrobbanás? Erre a kérdésre a tudomány nem is adhat igazi választ! Az ősrobbanás elméletére ezért úgy tekinthetünk mint napjaink mitológiájára.

Az elmélet születése

Talán nem is véletlen, hogy az elmélet alapjait egy katolikus pap, Georges Lemaître dolgozta ki. Kiinduláspontja Einstein általános relativitáselmélete volt, amivel a spirális galaxisok távolodását kísérelte meg leírni. Már 1927-ben felvetette az „ősatom” koncepcióját feltételezve, hogy a galaxisok távolodása az univerzum alapjelensége, amit visszavetítve a messze múltba, kellett lenni egy olyan kezdő pillanatnak, amikor az összes galaxis egyetlen matematikai pont volt, amelyben az egész univerzum összes energiája benne foglaltatott. Meghökkentő állítás, ha arra gondolunk, hogy milyen óriási energia van a Napban és a Nap csak egy szerény csillag a Tejútrendszer milliárd csillagja közül, és a galaxisok száma is eléri a milliárdot! Szabad-e ilyen messzire extrapolálni, mi a garancia arra, hogy a fizika törvényei változatlanok ilyen extrém körülmények között, amikor a nyomás, az anyagsűrűség és a hőmérséklet elképesztő mértékben megemelkedik? A fizikusok többsége ezért sokáig inkább Fred Hoyle hipotézisét fogadta el, amelyben állandó állapotú (steady state) univerzumot tételezett fel, szerinte a tágulás tömeget hoz létre és így az univerzum tömegsűrűsége és hőmérséklete mindig állandó marad. 

Hubble tágulási törvénye

A tágulási törvényre Edwin Hubble talált bizonyítékot, amikor 1929-ben a galaxisok vöröseltolódása alapján kimutatta, hogy a távolodás sebessége arányosan növekszik a távolsággal, tehát a közeli galaxisok lassan, a távolaik gyorsan távolodnak. (A vöröseltolódás Doppler-jelenség: ahogy a távolodó vonat hangja mélyül, úgy csökken az atomok által kibocsátott fény hullámhossza is, azaz a látható tartományban a kék szín a vörös felé tolódik el).

Itt álljunk meg egy pillanatra, hogy értelmezzük az univerzum tágulását. A térnek csak ott van értelme ahol anyag is van (az anyag fogalmába értsük bele a fényt is!). Tehát az univerzum nem a tőle függetlenül létező térben tágul, hanem magának a térnek tágulásáról kell beszélni. Képzeljünk magunk elé egy háromdimenziós rácsot, amelyet egyforma kockák alkotnak. Ez reprezentálja a teret, amelyben a galaxisok elhelyezkednek. Minden egyes kocka azonos sebességgel tágul, emiatt minél távolabb van két kocka, amely magában foglal egy-egy galaxist, annál gyorsabban fog a közöttük lévő távolság növekedni. A tágulásnak nem kell ezért, hogy legyen valamilyen centruma (bár lehet), az univerzum bármely pontjában ugyanaz a tágulási szabály érvényesül. Az egyes kockákban a galaxisok mozoghatnak, ahogy a bolygók is keringenek a napjuk körül, vagy a csillagok mozognak a galaxisban, vagy a galaxisok is vándorolnak egymáshoz képest. Ha közel van a galaxis, akkor a saját mozgás lehet gyorsabb is, mint a „kockák” tágulása. Példa rá a közeli Androméda köd, amelyik közeledik a Tejútrendszer felé. Viszont a távoli nagysebességű galaxisoknál a saját mozgás sebessége kicsi a táguláshoz képest, ezért ezekre a Hubble-törvény már pontosan érvényesül. A kockák alakja azonban nem tökéletes, eltérhetnek egymástól az egyes oldalak. Ez a makro torzulás hozza létre a gravitációt az általános relativitáselmélet szerint. De van számtalan apró torzulás is a kockákon belül, amit a részecskék fénysebességű forgása hoz létre, ez a részecske sajátforgását stabilizáló erős gravitáció. A sok-sok apró mikro torzulás – azaz részecske – száma határozza meg, hogy mekkora az egyes kockák makro torzulása, azaz a szokásos gravitáció.

Az ősi forró univerzum

Az ősrobbanás elméletével lépésről-lépésre ismerkedjünk meg. A kezdeti rendkívül forró és sűrű állapot a tágulás miatt hűlni kezd. Ez a termodinamikából következik. Hozzá rendelhetünk az univerzumhoz entrópiát is, amelyik növekedni fog a hőmérséklet csökkenése miatt (lásd még az „Energia, entrópia és evolúció” című bejegyzést). A rendkívül intenzív hőmozgás szétveri az általunk ismert elemi objektumokat is, nincs ezért sem molekula, sem atom, sőt atommagok és az összetevő nukleonok (proton és neutron) sem létezhetnek. Ezt az állapotot úgy szokás leírni mint a kvarkok és gluonok rendezetlen plazmáját. (Evvel a felfogással viszont már vitatkoznék, mert minden eddigi kísérleti adat arra mutat, hogy a kvarkok csak a hadronokban (mezon és barion típusú elemi részecskék) létezhetnek, de önállóan nem figyelhetők meg. Mi a garancia arra, hogy éppen a rendkívül nagy termikus mozgások birodalma teszi lehetővé önálló megjelenésüket? Erre a kérdésre később még visszatérek.) A lehűlés tehát megnöveli az univerzum teljes entrópiáját, de ugyanakkor létrejönnek azok a lokális „szigetek”, ahol már életképesek maradnak az összetett objektumok, mint az atommagok, majd az atomok és a molekulák. Az entrópiát mint a rendezettség mértékét lehet definiálni, ebben az értelemben az összetett objektumok létezése éppen hogy csökkenti az entrópiát, mert az alkotóelemek többé nem mozoghatnak szabadon, egymástól függetlenül. Ezt úgy foghatjuk fel, hogy a tágulás, amelyik egyrészt az univerzum teljes entrópiáját növeli, másrészt megteremti annak feltételét, hogy lokális centrumokban csökkenjen az entrópia.  Tehát az univerzum evolúciójának motorja az univerzum tágulása!

A világosság elválik a sötétségtől

Koncentráljunk most az univerzum fejlődésének egy fontos mérföldkövére, amikor annyira lecsökkent a hőmozgás intenzitása, hogy létrejöhettek az atomok. Ez azt jelenti, hogy a negatív töltésű elektronokat már elegendő erő kötötte hozzá a pozitív töltésű atommaghoz, elsősorban a protonokhoz, hogy kialakuljon a stabilis hidrogén atom. Evvel létrejött a semleges töltésű atomok világa. Ennek két szempontból is óriási jelentősége van.  Amíg csak szabad protonokról beszélhetünk a közöttük lévő erős elektromos taszítás nem tette lehetővé, hogy a gravitáció csillaggá forrassza egybe a protonok tömegét. Az elektronok és protonok egymásra találása viszont kiiktatta az erős taszítást és megalakulhattak a csillagok és a galaxisok a gravitáció mindent átható vonzásán keresztül.  A csillagok nagy energia- és anyagsűrűsége ugyanakkor begyújtotta a nukleáris folyamatokat és ennek révén a csillagok fénye bevilágította a sötét univerzumot. Ugyanakkor a szabad töltések eltűnése elvette a szabadon mozgó töltések fényabszorbeáló hatását, más szóval kitisztult az univerzum, átláthatóvá vált. Tehát a sötétség és a világosság szétvált egymástól! Gondoljunk most az ókori mitológiákra, például Mózes teremtés könyvére: a világ teremtésének kezdetén szétválik a világosság és a sötétség!

A kozmikus mikrohullámú háttérsugárzás

Az ősrobbanás elmélete szerint ez a pillanat a kezdetektől számítva 380 ezer évvel később következett be; és az akkor kiszabadult sugárzás azóta is áthatja az egész univerzumot, ez a nevezetes kozmikus mikrohullámú háttérsugárzás (CMBR , azaz Cosmic Microwave Background Radiation). Ennek megértéséhez tegyünk egy kitérőt a fizika fekete test sugárzásának törvényéhez.  Amikor az acélt felizzítjuk, kezdetben a vörös szín jelenik meg, majd tovább hevítve világosodik ki a színe a kék és a fehér felé. Ugyanezt figyelhetjük meg, ha a kályhánkban a tűz kialszik és a hőmérséklet csökkenésével a parázs vörös fénye szökik szemünkbe. A termodinamika szerint minden test sugárzik melynek színét (frekvenciáját) a hőmérséklet szabja meg. Ha alacsony a hőmérséklet, ez akkor is igaz, de ekkor a kibocsátott sugárzás már a szemünk által nem látható, de kellemesen melegítő, infravörös tartományba esik. Minél alacsonyabb a hőmérséklet annál kisebb lesz a sugárzás frekvenciája, lemehet egészen a mikrohullámú tartományba, sőt az alá is. Ezt a jelenséget nevezi a fizika a fekete test sugárzási törvényének. A sugárzás frekvenciájának értékéből ezért meghatározhatjuk, hogy mekkora a hőmérséklete a kibocsátó testnek. Az univerzum egésze is pontosan követi ezt a szabályt, amiből meghatározták a hőmérsékletet, amit 2,73 K-nak találtak. A háttérsugárzás jelenségét George Gamow 1948-ban jósolta meg az ősrobbanás koncepciójából kiindulva, majd később, már 1965-ben, ezt a sugárzást Arno Penzias és Robert Woodrow Wilson fel is fedezte (1978-ban Nobel Díjban részesültek). Ez a felfedezés fordulópontot jelentett az ősrobbanás elméletében, amit azóta fogad el a fizikus társadalom többsége.

Az univerzum korának logaritmikus időskálája

Különböző, itt nem ismertetett csillagászati megfigyelések arra az eredményre vezettek, hogy az univerzum kora 13,7 milliárd év. De hogyan is mérjük az időt a fizikában? Mindig valamilyen periodikus jelenségből indulunk ki, mint a Föld forgása, vagy egy kristály rezgése, az inga lengése, vagy a sugárzás frekvenciája.  Az univerzum kezdetén azonban nem voltak csillagok és bolygók, nem voltak atomok és molekulák sem, tehát nem léteztek azok a fizikai folyamatok sem, ami alapján elvben az időt mérni lehetne. Az ősrobbanás elmélete a kezdetekben az univerzum rendkívül gyors változását tételezi fel, eszerint az első másodperc alatt nagyobb változás következett be, mint az utána következő 13,7 milliárd évben. Az ősrobbanás előtti időről pedig nem lehet beszélni, mert a fizikai átalakulásokat, eseményeket jellemző időnek csak akkor van értelme, ha a fizikai világ egyáltalán létezik. Szükség van ezért a maitól eltérő időfogalomra, ha jellemezni akarjuk az univerzum evolúcióját. Mivel a kezdetekben exponenciális sebességgel zajlottak le az átalakulási folyamatok, ezért logikusnak tűnik, ha a mostani idő logaritmusával jellemezzük az univerzum korát. Számoljuk ki tehát a 13,7 milliárd évet másodpercekbe és adjuk meg ennek logaritmusát: 17,635. Az egy másodperchez tartozó logaritmus a nulla. Az ősrobbanás elméletek a 10^-43s Planck időig tekintenek vissza, mint a kvantummechanikai bizonytalanság miatt értelmezhető időhöz, tehát -43 LI-hez (LI = logaritmikus idő). Ez a skála már szemléletesen mutatja, hogy a -43 és a mai kor 17,635 LI logaritmikus ideje között jóval több minden történt az első másodpercben (tehát a nulla pontig), mint utána összesen! Az univerzumot logaritmikus idővel jellemezve elkerüljük a logikai csapdát is, amikor megkérdezzük, hogy mi volt az ősrobbanás előtt? Nem volt „előtt”, mert nem volt idő sem: a logaritmikus skálán tovább léphetünk -43 LI-it megelőző tetszőlegesen nagy negatív számig anélkül, hogy annak hatványa elérné a nullát. A logaritmikus időskálán tehát nincs kezdete az univerzumnak csak egyre régebbi és régebbi korszakai. Nem kell tehát feltételezni, hogy egykoron a nem-létből megszületett a lét. Az ősrobbanás csupán egy gondolati absztrakció, amikor végtelenül messze nyúlunk vissza az idő folyamatában.

A logaritmikus idő előképének tekinthető a görög kairosz, amit megkülönböztetnek az események kronológiáját leíró kronosztól. A kairosz megszentelt idő, a nagy pillanatok hírnöke. Ennek megfelelően a logaritmikus idő az univerzum nagy fordulatait, átalakulását jellemzi.

A Planck idő

„A véges és végtelen az Univerzumban” című írásban már foglalkoztunk a Planck idő szemléltetésével, amit itt egy kissé eltérő gondolatmenet alapján vezetünk be. A korábbi írásban felvetettük a kérdést, hogy van-e elvi határa az elektromágneses sugárzás frekvenciájának, azaz energiájának és a hozzá tartozó mozgási tömegnek. Induljunk ki a részecskék, így a fotonok, saját energiájának számításából. Ehhez azt a munkát kell alapul venni, ami ahhoz szükséges, hogy a részecskét felépítsük, ha végtelenül távolról rakjuk össze. A fénysebességű forgás modellje alapján az extrém mértékben torzuló tér ℏ.c/r potenciális energiája (erős gravitáció) ellensúlyozza az m.c² = ℏ.ω kinetikus energiát fotonok esetén. Az m mozgási tömegnek azonban van gravitációs hatása is, ami ha az r sugarú hengerpaláston található, akkor a gravitációs sajátenergia G.m²/r lesz (G a gravitációs állandó). Bármely részecskénél és a földi körülmények között megfigyelhető gammasugárzásnál ez a tag 30-40 nagyságrenddel elmarad az erős gravitációtól, ezért mérhetetlenül kicsi a járuléka. Más a helyzet, ha azt a határt keressük, ami a lehető legnagyobb energiájú sugárzáshoz tartozik. Ekkor az m.c² energiában már együtt kell figyelembe venni az erős és a szokásos gravitáció hatását:

Rendezzük át az egyenletet:

Ennek megoldása:

A foton mozgási tömege, azaz energiája csak valós értékű lehet, ami megköveteli, hogy a négyzetgyök alatti kifejezés pozitív legyen, vagy nulla. Ez meghatározza a sugár legkisebb értékét, amely a Planck hossz legalább kétszerese:

Ez behatárolja a foton ω = c/r frekvenciáját, ami maximálisan a Planck idő reciprokának fele lehet:

A gammasugár frekvenciájának felső határa ezért 10⁴³ Hz körül lehet, ami 17 nagyságrenddel haladja meg a földi körülmények között észlelt, illetve gyorsítókban a proton ütközések által létrehozható sugárzás energiáját. Ez azt jelenti, hogy az univerzum Planck korszakának földi laboratóriumban való tanulmányozására nincs esély.

A fénysebességű forgások kialakulása az ősi univerzumban

A fénysebességű forgások modelljében a fotont mint egytengelyű, a fermionokat (elektron, proton stb) mint kéttengelyű forgást értelmeztük. Forgásról azonban csak úgy beszélhetünk, ha legalább egy fordulatra sor kerül, aminek tartama a periódus idő. Ez azt jelenti, hogy a -43 LI-vel jellemzett korszak előtt még a legnagyobb energiájú foton sem jöhetett létre, ennél is jóval később alakulhatott ki a proton, amihez legalább -25, vagy az elektron amihez -22 logaritmikus időegység szükséges.  Ebben az időtartományban azonban még nem maradhattak meg a részecskék, mert a rendkívül magas hőmérséklet rendkívül gyors ütemű ütközéseket hoz létre, a stabilitáshoz az szükséges, hogy az átlagos ütközési idő hosszabb legyen, mint az egyes részecskék sajátforgásának periódus ideje.

Ez fejeződik ki az ősrobbanás elmélete által meghatározott időkben, amit protonok és a hasonló tömegű barionok esetén 10^-4 másodpercnek, azaz -4 LI-nek becsülnek. Még jóval később kerülhet az elektron stabil pályára a proton körül, aminek kötési energiája kilenc nagyságrenddel kisebb a proton nyugalmi energiájánál. Ennek ideje az a bizonyos 380 ezer év, ami a logaritmikus egységben 13,079 LI-nek felel meg.

Az ősrobbanás elméletét úgy szokás ismertetni, hogy a korai korszakban (-4 LI előtt) az univerzumot a kvarkok és gluonok plazmája alkotta. Evvel nem értek egyet, mert a kvarkok kisebb tömege miatt eleve nem jöhettek hamarabb létre, mint a nehezebb barionok és mezonok, másrészt semmi bizonyíték nincs arra, hogy a kvarkok létezhetnének szabadon is. A fénysebességű forgásmodellnek az felel meg, hogy a részecskéket alkotó forgások kialakulása előtt rendezetlen, kaotikus lüktetés jellemezte az univerzumot. Ebben a rendezetlen mozgásban fokozatosan alakultak ki a rendezett forgások, először a legkeményebb gammasugarak, majd később a gyenge kölcsönhatás W és Z bozonjai, majd a hadronok (barionok és mezonok) családja és még később az elektron és a pozitron. Az elemi részecskék három generációja közül mindig a nagyobb tömegű objektumok képződtek először.  Ennek az elképzelésnek mitológiai előképe, ahogy a káosz óceánjából előbukkan földi világunk.

A fizikai erők elkülönülése

A részecskék Standard Modellje négy erőt ismer: az elemi részecskék erős és gyenge kölcsönhatását, az elektromágneses és a gravitációs kölcsönhatást. Az ősrobbanás kozmológiájában úgy képzelik el, hogy kezdetben nem váltak még szét az erőhatások, csak az univerzum lehűlése sorén kezdtek önálló életet. Ismét egy mitológiai előkép, melyben a négy erőt a négy szél képviseli. Leválik tehát az erős kölcsönhatásról az elektrogyenge, majd később ezen belül is szétválik az elektromágneses és a gyenge kölcsönhatás. Az erőhatások szétválását a különböző kvantum mező elméletek alapján értelmezik, melyben minden egyes kölcsönhatásnak megvan a maga közvetítő bozonja: az elektromágneses kölcsönhatást a foton, a gyengét a W és Z bozon, míg az erős kölcsönhatást a gluonok hozzák létre. Az egész elmélet gyenge pontja, hogy a gravitáció mezőelméletét nem sikerült megalkotni.

Az általam képviselt felfogás szerint van egy ötödik erő, az erős gravitáció, amely biztosítja a részecskék sajátforgását. Az univerzum evolúciójának első fázisátmenete ezért az erős és a szokásos gravitáció szétválása, amikor kiválnak a kezdeti rendezetlen mozgásokból a rendezett forgások. A forgások hozzák létre a részecskék saját impulzusmomentumát, a spint. Ennek nagysága egytengelyű forgásoknál a ℏ (bozonok), a kéttengelyű forgásoknál ℏ/2 (fermionok). Amikor ezek a forgások kialakulnak, akkor jelenik meg a forgások alapegysége a kvantum is. A kvantumosság tehát nem egy eleve létező természeti elv, hanem maga is az univerzum evolúciója során jön létre. Tehát az univerzum korai szakaszában nincs is kvantum, ennek megszületéséhez idő kell. Létezik hát egy kvantum előtti és egy kvantum utáni korszak. Ezt a kvantumot az erős gravitáció hozza létre a tér mikro deformációja által. A mikro deformációk (részecskék) sokasága hozza létre a tér makro deformációját, azaz a szokásos gravitációt. Ez a felfogás eltér a modern fizika jelenlegi szemléletmódjától, amelyben minden erőt a kvantumokhoz és a kölcsönhatást közvetítő bozonokhoz próbálnak hozzárendelni. Nem véletlen, hogy ezt az elvet nem lehetett a gravitációra kiterjeszteni, mert a gravitáció a tér alapvető szerkezeti tulajdonsága, amihez nincs szükség „közvetítőkre”. Közvetíteni csak az erős gravitáció által stabilizált mikro deformációk (részecskék) között kell, amikor leírjuk átalakulásukat (gyenge kölcsönhatás) és a közöttük feszülő erőket (erős és elektromágneses kölcsönhatás ).

 A tér kezdeti kaotikusan lüktető szakaszában a rendezett forgások könnyen egymásba alakulnak, ekkor még a kvarkokat összekötő erős kölcsönhatás nem válik szét a forgási módok egymásba alakulásáért felelős gyenge kölcsönhatástól.  Ez a szétválás akkor következik be, amikor a kéttengelyű forgások is stabilizálódnak. Az egytengelyű forgások két típusa, amikor a haladási irány a forgási tengellyel párhuzamos (foton) és amikor merőleges (W és Z bozon), akkor válik szét, amikor elég sok fordulat következik be, hogy jól definiált forgási tengelyről lehessen beszélni.

Az anyag dominanciája az antianyaggal szemben

A jelenlegi ősrobbanás elmélet gyenge pontja, hogy nem tud meggyőző magyarázatot adni a részecskevilág fölényére az antirészecskékkel szemben. Ennek oka, hogy a párképződés során minden részecske az antirészecske párjával együtt képződik. Viszont ez a pár előbb-utóbb annihilál és fotonokat hoz létre. Ennek feloldást úgy magyarázhatjuk, hogy a kaotikusan lüktető és forgásszimmetriával és ezáltal kvantummal nem rendelkező térből alakulnak ki rendezett és kvantumos  forgások. A kvantumok születési folyamata már nem követeli meg ugyanazokat a kiválasztási szabályokat, amit a mai hideg, konszolidált univerzumunkban megfigyelhetünk a gammasugárzás párkeltése során. Emiatt a protonok kialakulhattak antiproton párjuk, illetve az elektronok pozitron nélkül is. Például a fiatal univerzumban létrejöhettek  proton-elektron párok és ugyanakkora valószínűséggel képződhettek antiproton-pozitron párok is, de a kétféle pár tényleges száma a véletlen törvényszerűsége miatt már nem volt azonos. (ezt a szcenáriót alátámasztja, hogy az univerzumot a pozitív és negatív töltések egyensúlya jellemzi). Végül valamelyik pár a kettő közül többségbe került és ez a többség az annihilációs folyamatok lezajlása után már fennmaradt. Ezt a többséget nevezzük ma anyagnak, amely uralkodik az antianyag felett.

A korai univerzum felfúvódása

Végül térjünk ki az ősrobbanás egy sajátos jelenségére, az inflációra vagy felfúvódásra is.  Az univerzum kora 13,7 milliárd év, viszont egyes csillagászati megfigyelések szerint a mérete a vártnál nagyobb, úgy 30 milliárd fényév. Ez csak úgy lehet, ha egyes korszakokban a fénysebességet meghaladó növekedésre került sor. Jelenleg úgy becsülik, hogy -35 és -30 LI között lehetett az a korszak, amikor a térfogat akár 50 nagyságrenddel is megnövekedhetett. De hogyan egyeztethető ez össze a speciális relativitáselmélettel? Ennek magyarázatához gondoljuk végig miért szükségszerű, hogy minden kölcsönhatás sebessége véges legyen. Például az elektromágnesesség és a gravitáció egyaránt c sebességgel terjed. De mi történne, ha minden kölcsönhatás késleltetés nélkül éreztetné hatását? Például az egyik galaxis valamit megváltoztatna a másikon, akkor ennek hatása késleltetés nélkül visszahatna az elsőre. Ez újra hatna a másikra és a hatások végtelen sora jönne létre. Ha ezáltal valami növekedne az egyik helyen, akkor a növekedések egy végtelen sok tagból álló és egynél nagyobb kvóciensű mértani sor összegének felelne meg, ami viszont végtelen lenne és a galaxisok felrobbannának. Csökkentést okozó kölcsönhatás esetén pedig az egynél kisebb kvóciens miatt mindkét galaxis eltűnne. Stabilis univerzum ezért csak úgy alakulhat ki, ha minden kölcsönhatás sebessége véges és ez jelenik meg a hatások véges c határsebességében. Az univerzum felfúvódása nem mond ellent ennek az elvnek, csupán az univerzum jobban szétszakad egymással kölcsönhatásba nem kerülő téridő tartományokra. Ugyanis ha tőlünk egymillió év távolában felrobban egy szupernóva, akkor az nem befolyásolja világunkat, mert hatása csak millió év múlva jelenik meg. Ez azt jelenti, hogy a téridő két tartománya között nincs kölcsönhatás. A felfúvódás miatt viszont megnövekszik az a téridőt tartomány, amellyel nem állunk kölcsönhatásban. Az univerzum stabilitását ez a jelenség tehát megerősíti. De mi azaz erő, ami előidézte a felfúvódást? A kérdés megválaszolásával még adós az ősrobbanás elmélete..

Az ősrobbanás elméletéhez kapcsolható mitológiák: Az ősrobbanás és a teremtészmítoszok_III