Hit, tudomány és képünk a világról

Az ősrobbanás és teremtésmítoszokról tartott előadás után felmerült, hogy érdemes lenne folytatni az ott megkezdett vitát (lásd „Az ősrobbanás és a teremtésmítoszok). Ennek elősegítésére mondok el néhány bevezető gondolatot.

Az archaikus gondolkozás és a hit

Kiindulópontom az volt, hogy milyen útjai, módjai vannak az emberi gondolkozásnak. Az archaikus gondolkozás holisztikus, az ember és a világ egységéből indul ki. Ennek két oldala van, egyrészt az ember a világ része, másrészt az ember saját belső világában leképzi az egész világot. Ez a két végpont összetalálkozik, akárcsak az összecsavarodott kígyó feje és farka. Talán ez jelenik meg a mítoszok világában is, ahol a kígyó a világ teremtésének egyik fontos jelképe. Az archaikus gondolkozást nevezhetjük tradicionális gondolkozásnak is, amiben a hit kulcsszerepet játszik. Ebben a gondolkozásban nem a racionalitás az úr, de nem is irracionális. Ennek is van logikája, amely azonban eltér a racionális logikától, ezt nevezhetjük a lét logikájának is.

A tibeti teremtésmitológia

Az elmondottakra nagyon szép példa a tibeti teremtésmitológia, amiből néhány mondatot érdemes újra felidézni:

„Kezdetben semmi sem létezett, sem tér, sem idő, sem valóság, sem jel, sem lét, sem nemlét. Ebből keletkezett minden, ami látható és tapintható.

Az első lény varázslatos átalakulási képességgel született. Megnevezte magát: "A Keletkező Világ Ura, Szent Győzedelmeskedő". És boldog volt, mert hatalma mindenre kiterjedt.

Ekkor a négy évszak még nem vált el egymástól, a nap, a hold, a bolygók és a csillagképek alig mozdultak, a mennydörgés, a villámlás, az eső, a jég, a fagy sem követték az évszakok változásait. A földnek nem volt ura, az erdők, a növények maguktól nőttek és szaporodtak. A kövek és a hegyek már létrejöttek, de még nem mozdultak, és a földrengés is ismeretlen volt. A föld aranyból volt. A folyók is megvoltak már, de még nem indultak el a tenger felé. Madarak és vadak is éltek az erdőkben, de még senki sem vadászott rájuk. Istenek is léteztek, de még nem hallgatták meg a könyörgéseket, és nem uralkodtak ég és föld felett. Létrejöttek a démonok is, de még nem kezdhették el romboló munkájukat. Voltak betegségek, de még nem okoztak kínt és fájdalmat. Volt már táplálék, de még senki nem fogyasztotta. A boldogság is létezett, de nem volt, aki felfogja. A nappal nem különbözött az éjszakától.

Az ideák elsőbbségének költői szépségű kifejtése, hasonló gondolatok jelennek meg más mítoszokban is.

A lélek, több mint a tudat

Az archaikus gondolkozás a hitre épül és nincs szüksége racionális bizonyításra, számára ez fölösleges. Ez szemben áll a racionális gondolkozással, bár azt hiszem nem is helyes „szembenállásról” beszélni, helyesebb azt mondani, hogy a kétféle gondolkozás kiegészíti egymást. Az ember nem egydimenziós teremtmény, attól ember, hogy nem csak teste, hanem lelke is van. Az ember testi szükségleteinek kielégítését elősegíti a racionális gondolkozás, de a léleknek másra is szüksége van, mert létének értelmét kutatja, és ezt a tradicionális gondolkozás adhatja meg. A lélek nem pusztán „tudat”, annál lényegesen több, a tudat talán megelégedhet a racionális gondolkozással, de a léleknek ennél többre van szüksége.

A racionális gondolkozás határesete a tudomány

A racionális gondolkozásnak is különböző iskolái vannak, ennek egyik ágát képviseli a tudományos gondolkozás. Ebben az ember leválasztja magát a környező világról és olyan törvényeket alkot, ami nem függ az egyes embertől, ami bárki számára egyaránt érvényes. Ezt először Galilei fogalmazta meg, aki abból indult ki, hogy a világ rendelkezik matematikai formába önthető törvényekkel, amit megfigyelésekkel és kísérletekkel ismerhetünk meg, és ezek a kísérletek reprodukálhatók. A tudományos megismerés azonban nem egyetlen módja a világ megismerésének, meg vannak ennek is a sajátos korlátai és veszélyei is. Rendkívül nagyképű és elfogadhatatlan az olyan nyilatkozat, mely szerint „az isten hipotézisére nincs szükség” a világ megismerésére. A tudomány – és ez különösen érvényes a fizikára – elszigetelt egységekben gondolkozik, amit megpróbál leválasztani a mindig létező és figyelmen kívül hagyott kölcsönhatásoktól. Ez vezet a tudomány fragmentálódásához, egymást nem értő résztudományok hosszú sorához, amiben már elvész a legfőbb cél, az egységes valóság megismerésének vágya.

A racionális és a tradicionális gondolkozás harmóniája

A racionalitásra és a hitre alapozott gondolkozások szembeállítását azonban hibának tartom. Mindkettőre szükségünk van, az egyik elősegíti, hogy „kényelmesebben” éljünk, a másikban lelkünk igényeit teljesíthetjük ki. A kétféle gondolkozás és törekvés nem zárja ki egymást, az emberi léthez mindkettőre szükségünk van.

Galilei és az inkvizíció

Galileit, mint a tudományos gondolkozás hősét szokás beállítani, aki szembekerült a bigott és vaskalapos egyházi vezetéssel és annak ostorával, az inkvizícióval. Így ábrázolja ezt Németh László is drámájában. Ez azonban rendkívül egyoldalú beállítás! Az egyház valójában tudományos műhely is volt. Ebben folytatója volt a sokkal régebbi hagyományoknak. Akár az egyiptomi, akár a mexikói piramisokat nézzük, ezek többségükben csillagászati megfigyelő helyek is voltak, a korai csillagászat egyben szakrális szerepet töltött be, ennek művelői a papság köréből kerültek ki. Ez a felfogás a középkorra is jellemző volt. Az újkor hajnalán is fontos szerepet játszott az egyház a tudomány előmozdítására, maga Galilei is sokat köszönhetett az egyházi támogatásnak.

A hírhedt Galilei per nem úgy zajlott le, hogy a pápai bíróság képviselői mereven elutasították volna a heliocentrikus világképet, csupán lehetséges „modellnek” tartották, aminek bizonyítását kérték számon Galileitől, viszont ő a mai értelemben vett bizonyítékokkal nem rendelkezett. Viszont hitt az igazában – amit aztán az utókor helyesnek talált – és igazának hitében kemény támadást intézett még az őt támogató pápával szemben is. Gyakorlatilag Galilei kiprovokálta, hogy az inkvizíció elítélje végül, de még „rabságát” is luxus körülmények között élhette le. Az egyház tudománytámogató szerepére később is számos példát találunk, gondoljunk Mendelre, aki az első lépést tette a genetika felé, vagy az antropológus Pierre Teilhard de Chardinre, vagy az ősrobbanás elmélet megalkotójára Georges Lemaître-re. A modern természettudományok művelői között is többségben vannak az istenhívők, maga Einstein is közéjük tartozott.

Mikor autentikus egy teremtésmítosz?

A geocentrikus-heliocentrikus modell megkülönböztetése alapvetőn más jelentőségű a tradicionális és a modern világképben. Az archaikus világteremtési elképzelések számára ez nem volt kérdés, ezért természetesnek vették, hogy a Föld a mi világunk középpontja. Más a helyzet a racionális gondolkodásban, ez paradigmaváltást jelentett a világ és a Föld viszonyának kérdésében. A szájhagyományok alapján továbbadott mítoszokban, ha a geocentrikus kép jelenik meg, az már azt mutatja, hogy a forrás nem autentikus, és a mítoszt továbbadó tudatába már beszűrődtek a racionális gondolkozás elemei.

Kell-e bizonyítani a mítoszok igazát?

Az előadásban már rámutattam az ősrobbanás elmélet és néhány teremtésmítosz párhuzamosságára. Evvel nem akarom azt sugallni, hogy a modern elmélet a teremtésmítoszt „igazolja”. Ezek az emberi kultúra szép párhuzamai, de ne akarjuk a modern tudomány eredményeivel a mítoszokat igazolni, mert erre nincs szükség, a mítoszok önmagukban igazak, önmagukban adnak képet világunkról.

Képünk a mikrovilágról és fogalmaink viszonylagossága

A természettudományos gondolkodás és ismeretszerzés arra törekszik, hogy eljusson a legtávolabbi sarkába az univerzumnak és egyúttal meg akarja ismerni a mikrovilág titkait. De ebben a törekvésben milyen akadályokba ütközik? Ennek megvilágítására hasonlítsuk össze a mikrovilág törvényeit mindennapi fogalmainkkal. A fizika minden fogalma összehasonlításon alapszik. Környezetünkből megszámlálhatatlan foton érkezik szemünkbe, amit agyunk rendkívüli sebességgel összegez. Megkülönbözteti, hogy milyen irányból, távolságból és milyen színnel érkeznek a fotonok és felbecsüli ezek intenzitását és létrehozza a „képet” környezetünkről. Sőt össze is hasonlítja az egymás után érkező képeket és kialakítja a mozgás képzetét. Ezáltal alakulnak ki fogalmaink a térről és időről, megkülönböztetjük, hogy mi van „itt” és „ott”, mi volt „előbb” és „utóbb”, mi volt az „ok” és mi az „okozat”. De mi történik, ha a mindennapok világából kirándulást teszünk a mikrovilágba? Ekkor a korlátlan összehasonlítási lehetőségek birodalmából olyan helyre jutunk, ahol az információk korlátosak. Vajon használhatjuk-e eredeti formájában a térről és időről alkotott fogalmainkat?

Valószínűség megjelenése a mikrovilágban

Nézzük először az idő kérdését! Egy molekulában, vagy atomban lévő elektronról csak akkor vehetünk tudomást, ha épp megváltozik az állapota, mert ekkor kibocsát egy fotont. Tehát a változatlan állapotú elektronról nincs információnk, csak a változásról. Képzeletünkben mégis fel akarunk építeni egy pályát, ahol az elektron „mozog”. Erre van egy nagyszerű elméleti eszközünk, a kvantummechanika. De ez a módszer nem tudja sorba rakni az eseményeket és nem ad meg az idő függvényében egy pályát, mint ahogy ez megtehető a bolygók esetén. Csak valószínűségeket ad meg, hogy az elektron „itt” is „ott” milyen gyakran fordul meg. A valószínűség azért jelenik meg, mert nincs, és nem lehet tudomásunk az atomi pálya elektronjának pillanatnyi helyéről. De mi értelme van a „hely” fogalmának, ahol erről nincs információ? Nézzük például az elektron pályáját a hidrogén atomban.  Az elektron csupán annyit „érez”, hogy mekkora a távolsága a protontól, ha közelebb van, akkor nagyobb a vonzás, ha távolabb, akkor kisebb. Van- e értelme ekkor az „irányról” beszélni? Nincs! Mit tehet ekkor az elmélet, a kvantummechanika? Kijelentheti, hogy minden irány egyformán valószínű és ezáltal belép a valószínűség fogalma. Tehát a kvantummechanika valószínűség nem más, mint annak felismerése, hogy valamiről nincs, vagy csak korlátozott az elérhető információ. Ez magyarázza a bizonytalansági elvet is, amely szerint a részecske helye és impulzusa nem ismerhető meg teljes pontossággal, ennek határát jellemzi a h Planck-állandó. Ebben is információnk korlátozottsága jelenik meg, amit a fotonoktól kaphatunk. A foton pozíció és impulzus meghatározási képessége összekötött, mert az egyiket a hullámhossz, a másikat a hullámszám határozza meg. De ez a két mennyiség nem független egymástól, amiért a foton hullámhosszának és impulzusának szorzata a nevezetes Planck állandó. A bizonytalansági elv tehát a fotonok „adottságaiból” következik. A foton a mikrovilág hírhozója, az a kapocs, ami minket a mikrovilággal összeköt. Ezért a fizikának az a törekvése, hogy szétválassza a megfigyelés eredményét a megfigyelés eszközétől nem teljesülhet és ez nyilvánul meg a határozatlansági relációban.

Hol találkozik a hit és a racionális megismerés?

A modern tudomány sok mindent nem tud magyarázni, nem tudja magyarázni a különböző fizikai erők arányát, vagy például, hogy mi a tömege az egyes elemi részecskéknek. Pedig ezek az arányok a legfontosabbak világunk működésében. Egy parányi változás a gravitációs erő és az atommagokban működő erők arányában és a csillagok vagy hamar szupernóvává robbannak szét, vagy hamar kialudnának. Még ha ez nem is következne be a szupernóva robbanás elmaradása miatt csak könnyű elemek jönnének létre és a kőzetbolygók nem alakulnának ki. De az élet feltételei akkor sem jönnének létre, ha az elektron kissé könnyebb lenne, mint a proton kétezrede vagy annál valamivel nehezebb. A biofizika rendkívül finom és összetette folyamatai, például a DNS molekulák fel és lecsavarodása a sejt osztódás során nem jöhetnének létre nehezebb elektron tömeg esetén, mert a kémiai kötés stabilitása ezt megakadályozná. Ellenkező esetben túl könnyen esnének szét a molekulák, ami szintén akadályt jelentene. De vehetünk példát az univerzum kialakulásából is, ha az általános gravitációs elmélet kozmikus állandója, akár egy milliárdod értékben más lenne, akkor vagy hamar szétfutna az univerzum, vagy visszazuhanna önmagába. Számtalan hasonló példát lehetne felsorolni, ami mind azt mutatja, hogy világunk természeti állandói egymással harmonikus arányban vannak és ez teszi lehetővé az univerzum és saját magunk létezését.

„A fizika kalandja” blog további írásainak összefoglalóját, lásd: „Paradigmaváltás a fizikában: téridő kontra kvantumelv”