Dr. Balogh Sándor: Einstein tér/mező kérdésének megoldása c. könyve

A tudomány hajótörése

Dr. Balogh Sándor Újvilágba szakadt honfitársunk idén jelentette meg művét, Einstein tér/mező kérdésének megoldása (Egy új világkép alapjai) címmel, a Magyarságtudományi füzetek sorozatában, mint 27. sz. kisenciklopédiát. A könyv kiadását a Magyarok Világszövetsége vállalta. Az Előszót maga Petrubány Miklós István Ádám, a Világszövetség elnöke írta. A munka a Magyarok IX. Világkongresszusára időzítve jelent meg.

Balogh Sándor szinte minden tudomány-területet érint könyvében: a fizikát, a mérnök-tudományt, a kozmológiát, a geometriát, a biológiát, az ismeretelméletet, a filozófiát, sőt a teológiát is.

Így foglalja össze a ma divatos paradigmát (világképet, világmagyarázatot). E paradigma 1. materia­lista, vagyis azt vallja, hogy csak anyag létezik, 2. pozitivista, vagyis csak empirikus mód­­szert ismer el: csak az tanulmányozható, ami látható vagy tapintható, 3. a dimenziókat csak a térre vonat­koztatja, és csak három dimenziót ismer, 4. redukcionista, vagyis a tényeket mindig ala­cso­nyabb dimenzióra vezeti vissza (pl. a szellemit az agy-tevékenységre), és amely jelen­sé­geket nem képes redukálni, azokat egyszerűen kizárja a tudományokból, 5. a lentről felfelé való fejlődésben hisz, intelligens okozást nem fogad el, 6. a magasabb szintek csak a véletlen alapján állnak elő, 7. determinista, 8. ateista, 9. (ugyanakkor) a legkisebb anyagi léte­zőt tekin­ti afféle „isten-részecskének”, ezt keresi, ebben látja a világ végső magyarázatát, a világ sze­rin­te „isten-részecskék” halmaza. 10. Épp ezért e világlátás szerint a tudomány összeférhetetlen a val­lással.

Hogy mennyire vallás-ellenes ez a paradigma, nos, már itt érdemes utalni rá: az „intelligens tervezés” elméletét (az evolucionizmussal szemben) azért utasítottta el teljes erővel a tudományos közvélemény, mert olyan elemet feltételezett az okok sorában, amely túlfeszíti a mechanikus okság körét: az isteni okságot. Tudjuk, az USA-ban nem is szabad tanítani a teremtés.-elméletet, mert az, úgymond, ellenkezik az amerikai alkotmánnyal, abban pedig mintegy dogmaként szerepel a fejlődés-elmélet.

Ez a világmagyarázat azonban Balogh szerint válságba került, útja hajótörést szenvedett. A válságért Balogh szerint az okság beszűkített szemlélete a felelős. Arisztotelész még négyfajta okot ismert: az anyagi, a formai, a ható- és a cél-okot. Ezek közül a materialista szemlélet csak a ható-okságot ismeri el. Ismeretelméletileg pedig csak az érzéki ismereteket. És igaz ugyan, hogy Szent Bonaventura is azt írta: „Semmi sincs az értelemben, ami előbb nem volt az érzékekben”, de hozzá tette: „sok olyasmit is megismer az ember, amit sohasem látott, s miután látott valamit, sokat gondolkodik rajta és következtet belőle”. A valóság nem fér bele a tapasztalhatóba, a kézzel-foghatóba. Az élet megnyilvánulása, és főleg a tudati vagy épp a parapszichikai jelenségek szétfeszítik az anyagi okság körét. Balogh külön is hangsúlyozza: a láthatóság és a tapinthatóság nem létkérdése a valóságnak, hanem csak jellegzetessége bizonyos anyagi mezőknek, tehát láthatatlan és tapinthatatlan létezőkre is számítani kell. Ami pedig az „isten-részecskék” megtalálását illeti, ez az elképzelés hiú ábrándnak bizonyult. Ma már sokan úgy vélik, „anyagi részecske” egyáltalán nem is létezik, mert az anyaginak ismert világ lényegében hullámokból áll.

A válság a „legtudományosabb” szakág, a fizika területén is jelentkezett. A kvantumfizika szerint kétfajta elemi részecske létezik: a fermion és a bozon, és négyfajta erő: a tömeg­vonzás, az elektromágnesesség (az EM), az erős és a gyenge hatás az atomok világában. A gond az, hogy ezek a jelenségek nem hozhatók „egy fedél” alá. Az elektromágneses jelenség nem áll részekből, a tömegvonzás és a gravitáció viszont a tömeg egyik tulajdonsága, „kvantált”, részekre bontható. Amellett az EM hatás polarizált, a gravitáció viszont egy­pólusú, tehát nem lehet közös az eredetük. Ugyanez érvényes az atomon belüli hatásokra és kölcsönhatásokra is.

Épp ezért sokan már új, átfogó elmélet létrehozását követelik. Ez lenne a „Theory of Everything”, a ToE, vagyis a Mindent Magába Foglaló Elmélet. Vezéralakja Stephen Hawking fizikus. aki az alábbi problémák megoldását várja a ToE-től: 1. adjon olyan modellt, amely egyesíti az erőket és részecskéket, 2. adjon választ arra kérdésre, milyen volt a világ­egyetem állapota az idő kezdete előtt, 3. magyarázza meg, a világ miért olyan, amilyen, 4. és főleg: egyesítse sikeresen az általános relativitás elvét a kvantumfizikával.

Azonnal láthatjuk – mondja Balogh – hogy ilyen elméletet felállítani lehetetlen. Például: hogyan magyarázzuk meg, milyen lehetett a világ a Nagy Bumm előtt, ha kizárjuk a teremtést? Ami pedig a szélső értékek egyesítését illeti, a probléma éppen az, hogy a kvantummecha­niká­nak a relativitás­elmélettel való összeházasítása nemcsak hogy nem oldotta meg a problé­mákat, hanem súlyos­bította azokat, a japán származású amerikai fizikus, Michio Kaku szerint. Balogh Sándor az Einsteinnel szemben táplált nem kis szimpátiája ellenére elismeri, hogy ezért a válságért jórészt éppen Einstein volt a felelős. Ugyanakkor utal arra is, hogy Einstein már 1952-ben kimondta a korábbi paradigma válságát, és új világmagyarázat kialakítását sürgette.

Einstein éles vitába keveredett Max Bornnal, aki az anyagi részecskék rendjét az ún. statisz­tikai értelmezéssel magyarázta. Erre vonatkozott híres mondása: „Isten nem kockajátékos”. De ugyanígy nem fogadta el Gavid Bohr koppenhágai iskoláját sem, amely látszat-világig, a realitás tagadásáig jutott el. David Lindley szerint ez a vita a 20. század egyik legdrámaibb, intellektuális csatája volt. Nick Herbert még tovább haladt ezen az úton. Szerinte a világot a megfigyelő alkotja, sőt az (emberi) tudat teremti meg a világot. Ez nyílt szubjektív idea­lizmus. Ezen a ponton jelentkezett az az elmélet is, hogy egy vagy több párhuzamos világ­egyetem létezik. Mindez Balogh szerint átfogó eszmei zűrzavarhoz vezetett.

A hagyományos világkép válsága és csődje miatt új paradigma kialakításának szüksége vetődött fel. Az első, erre vonatkozó kísérlet a holisztikus paradigma volt. A holisztikus világképet elsőként Fritjof Capra dolgozta ki. Szerinte a hagyományos paradigma hibája az volt, hogy lentről felfelé haladva építette fel a világot. Tehát abból indult ki, hogy a bonyolult rendszereket szét kell bontani, alkotó elemeire, és azokból kell az egészet összerakni. Ez a törekvés Démokritosszal kezdődött (vö. a-tomosz, tovább már nem bontható részecske) és napjainkig tart, az egész, eddig tárgyalt klasszikus paradigmának ez az alapja. Capra szerint nem a részből, hanem az egészből kell kiindulni. Ahogy egy gépezetben, vagy akár egy élő szervezetben is a részeknek csak az egészben van értelme, a rész önmagába csak selejt és ócskavas, úgy a kozmosz és a természet is holisztikus, részei az Egész felől válnak érthetővé.

A holizmus kialakításához Capra és mások a távol-keleti, panteista vallásokból merítettek ihletet. A kínai filozófia egyik ága, a taoizmus adott itt új impulzusokat. Ebben a világképben eltűnnek a kvantumfizika anomáliái, az egymástól távollevő anyagi részecskék egymásra hatása, a távolba hatás érthetővé válnak. A materialista modell szerint az okság elve csak ott képes működni, ahol térben és időben folytonosság van jelen, a tárgyak csak egymásra hatva képesek működni. Ha valahol szakadék vagy hézag támad, az okság nem tud érvényesülni. A holisztikus modellben minden mindennel összefügg. A részecskék a látható rendben szétvá­lasztva léteznek, de összefüggenek a rejtett rendben.

Paul Davies szerint napjainkra belátható, hogy kétféle világrend létezik. A valóság egyik fele redukcionista módon, másik fele pedig holisztikusan magyarázható. Balogh Sándor szerint azonban ez a tudathasadásos állapot nem tartható fenn. Rámutat: Capri a keleti misztiku­sokhoz hasonlóan – elveti a tér és az idő fogalmát, ez azonban az okság fogalmának elvetését is feltételezi, és ez teljes káoszhoz vezet. Mind a korábbi, mind ez a paradigma önálló, teljes világ­képet feltételez, a kettő nem létezhet együtt.

A holisztikus paradigma mégis fontos tanulságot tartogat számunkra – mondja szerzőnk. Mégpedig, hogy a redukcionista, materialista világkép tarthatatlan. Ha viszont sem egyik, sem másik nem ad teljes magyarázatot, szükség van egy harmadik paradigmára, amely mindkét oldalt magába foglalja, és ez Balogh szerint a hierarchikus, pluralista paradigma.

A ponttól a négydimenziós térig

Az új paradigma alapjait Einstein 1952-ben rakta le. Írása annyira szembement a hagyo­mányos világképpel, hogy szaklapok nem is közölték le, esszé-gyűjteményének csak 15., 1954-ben megjelent kiadásában jelenhetett meg, mint 5. Függelék. Ebben így foglalja össze, mit is javasol kiútként, megoldásként: 1. Nincs üres tér, hanem a tárgyaknak van térbeli kiterjedése, 2. amit görbült térnek ismerünk, az egyfajta mező, 3. a gravitációs mező szabályai kiterjeszthetők egy általános mezőelméletre, 4. a fizikai valóságot, mint mezőt kell felfogni, négydimenziós térben, 5. a mezőnek struktúrája, szerkezete van. Mindehhez hozzáteszi: meg kell szüntetni a tabukat a tudományokban.

Nagy példaképe arcképét nem véletlenül helyezte könyve címlapjára. Einsteinnek nem adatott meg, hogy az új paradigmát részleteiben is kidolgozza, alapeszméit Balogh professzor gondolta tovább. Így elméletét joggal nevezi, és nevezhetjük mi is Einstein-Balogh paradig­mának.

Szerzőnk az új paradigma megértését a valóság geometriájának leírásával kezdi; a geometria egyik kedvenc tudománya. Hogyan is tudjuk Euclides óta? Létezik pont, egyenes, sík és tér, Ám az egyenes fraktálos, vagyis szaggatott, és a szakaszokból sohasem kapunk kerek egészet (1-es értéket), csak a pont mozgatásából. És viszont csak a sík metszetéből (egy felsőbb dimenzióból) nyerhetünk egyenes vonalat. Ugyanígy síklapot csak a három dimenziós térből hasíthatunk ki. Az elv tehát az, hogy részekből sohasem kapunk egészet, az egész mindig több a részek egységénél. Végső soron ahhoz a metafizikai elvhez jutunk el, hogy az ok csak magasabb rendű okozó lehet.

Az egész és a részek viszonyát jól példázzák a kristályok. Polányi Mihály leírja: az alkotó részecskékből 230 féle kristályszerkezet jöhet létre, de egyik sem magyarázható meg az egyes molekulák természetével. Így van ez a gépek, és még inkább az élőlények esetében. Mindenki ismeri a vízmolekulát (H₂O), de jól tudjuk, hogy a két összetevő tulajdonságaiból nem lehet megmagyarázni a víz valóságát. Balogh hozzáteszi: ha megtalálnók az „isten-részecskéket”, és összeraknánk őket, akkor sem kapnánk meg az anyag természetét.

De vajon mi a helyzet a háromdimenziós térrel? A fenti logikát követve a három kiterjedésű teret is csak egy magasabb dimenzióból fejthetjük meg. A közvélemény azt tartotta, hogy ez a negyedik dimenzió az idő. De míg az alsóbb dimenziók mind úgy jönnek létre, hogy egy adott vonalra merőlegeset húzunk, aztán arra is egyet, és még utóbbira is egyet, az idő nemcsak az egyik vagy másik egyenesre merőleges, hanem mindegyik dimenzióra. Más szóval nem térbeli dimenzió.

Nos, Einstein 1952-ben feladta az „üres tér” fogalmát. Ha a térbe egy testet helyezünk el, az már szétfeszíti az (üres) három dimenziós teret. Szerzőnk levonja a következtetést: nem a tér lesz négy dimenziós, hanem a tárgy! Szerinte ez a negyedik dimenzió két részre osztható: a belső és a külső valóságra (ana és kata-oldalra). A belső valóság kétfajta mezőt tartalmaz: az anyagi és a morfogenetikus mezőt (a morphé=forma és geneszisz=létrejövés szóból). Az arisztotelészi-szenttamási metafizika kifejezéseivel ez a kettősség az anyagi és a formai elvnek (causa materialis et formalis-nak) felel meg. Az arisztotelészi hilemorfizmus ma így hangzik: minden anyagi tárgy ős-anyagból és formát adó mezőből áll, más szóval: a világ energiakvantumokból és különböző fajtájú és szintű morfogenetikus mezőkből épül fel. A morfogenetikus mezőben a forma-elv mellett a cél-ok tulajdonságait is hordozza: időben később válik valóra, de már ott hat egy folyamat elején. A DNS információ-köteget és célprogramot hordoz!

Balogh látásmódja szerint a tárgyak külső valósága sugárzó erők hálózata és láthatatlan információs mezők tömege, mint majd látni fogjuk. Mindebből most a morfogenetikus mező a legfontosabb. Nemcsak az atomokat, kristályokat határoz meg a forma-elvük, hanem a sejtek működését, vagy pl. a megtermékenyített petesejt fejlődés-sorát. A morfogenetikus mező egy csoport sejt, amely képes reagálni konkrét, helyi biokémiai jelekre, ami további morfológikus struktúrák vagy szervek kialakulásához vezet. Különösen az agy működésében tölthet be ez az elv felmérhetetlen szerepet. Balogh szerint a lélek, mint forma-elv, munkálkodik a fogamzás pillanatától a halálig (vagy épp azon túl), és ezt az emberre vonatkoztatva a legfelső morfogenetikus mezőnek tekinti.

Rupert Sheldrake, a mezőjelenségek egyik úttörője, a morfogenetikus mező fogalmát kiterjesztette a kata-valóságra, vagyis az egyedek, sőt fajok egymás közti viselkedésére is. Szerinte, ha egy faj elsajátít egy új viselkedésmintát, ez megváltoztathatja az adott faj oksági mezejét, és ha e viselkedés elég sokáig ismétlődik, akkor morfogenetikus rezonancia alakul ki, amely kihat az egész fajra.

Sőt Shaldrake azt is felfedezte, hogy egyes állatok természeti jelenségekre is előre reagálnak, rezonálnak, pl. megérzik a földrengés vagy a cunami közeledtét, mikor minderre még semmilyen jel nem mutat. Az egyes fajokról ez az érzékenység átragadhat a másikra is, mintegy közös morfikus mező részei. Úgy tűnik, még a növényeknek is van efféle resgézmezője, gondoljunk pl. a bab, a borsó, a szőlő kapaszkodó kacsaira.

Összefoglalva elmondhatjuk: még a „leganyagibb” struktúrákban, mint a kristály vagy a mágneses erőtér, jelen vannak láthatatlan (nem-anyagi?) stuktúrák, amelyek az anyagi részecskéket szervezik, irányítják, rendszerbe foglalják. A morfogenetikus mezők hierarchikus rendbe ágyazódnak, ahol mindig a felsőbb mezőből válik érthetővé az alatta lévő mező, és így tovább. Ebben a rendszerben az anyagi, materiális világ a valóságnak csak mintegy „oldallapja”, elenyésző hányada.

De immár elkerülhetetlen annak a kérdésnek a megválaszolása, mi is az a mező (field). Balogh idéz néhány meghatározás-kísérletet. Prigozsin orosz kutató szerint a mező rezgésekből álló valami, vagyis hullám. De vajon mi az a hullám? – kérdezi szerzőnk. Leon Ledermann, Nobel-díjas fizikus szerint a mező a térnek az a tulajdonsága, hogy valamely forrásból eredő hatás ne tudja megzavarni. Ez túl negatív megközelítés, mondhatnók. Balogh definíciója: a mező érzékszerveinkkel nem tapasztalható, de különféle, a háromdimenziós világban való hatásaiból felfedezhető és megismerhető közeg, amely képes a különálló tárgyak (részek) között kapcsolatot teremteni a térben, akár távolba hatás révén is.

Balogh fontosnak tartja, hogy a mezők hierarchikus rendbe szerveződnek. Ahogy egy-egy mező szelencéjét mindig csak „felülről” lehet kinyitni, értelmezni, úgy a mezők rendszerét is. A magasabb létrendből mindig bele lehet látni az alacsonyabba, az okság elve csak fentről működik, akár úgy is, hogy a felső szint felfüggeszti agy alsóbb működését. Az okok sorának legelején – vagy épp csúcsán – Isten áll, mint Első Mozgató – vallja Balogh Sándor.

Mint olvasója, szinte minden elgondolásával, következtetésével egyetértek. Talán csak egyetlen ponton kelnék vele vitára. Több helyütt a lelket, sőt Istent is a mező kategóriájába sorolja. Helyesebb volna talán, hogy lételméletben, ontológiában gondolkodnánk. A mezők nem egyszerűen „közegek”. A közeg még mindig odatapad a valóság anyagi oldalához. Sőt maga a „mező” szó is. Talán érdemes lenne létformákról beszélni, a lét különböző síkjairól, dimenzióiról, amelyek a létteljesség, az Abszolút Értelem és Akarat, mint Programozó elgondolásait és akaratát hordozzák.

Dr. Cselényi István Gábor

A blog további írásainak összefoglalása a linkekkel együtt megtalálható a „Paradigmaváltás a fizikában” című bejegyzésben